Balassi Bálint - Egy katonaének

Balassi Bálint
Egy katonaének: In laudem confiniorum
az "Csak búbánat" nótájára

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
       szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
       kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
       ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szíve
       gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
       vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
       homlokán vér lecsordul.

Veres zászlók alatt lobogós kopiát
       vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
       széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
       forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
       hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
       nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
       mindenik lankadt s fáradt.

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
       ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
       mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
       vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván örömmel kiáltván
       ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
       szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
       űzőt sokszor megvernek.

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
       sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
       tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
       s fáradtság múlatságok.

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
       mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
       halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
       vitézül holt testeknek.

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
       dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe!

Ez a vers, ahogy a neve is mutatja, Balassi Bálint vitézverseinek egyike. A vers a végvári vitézek életéről szól.  Balassi maga is vitéz volt, így próbálja bemutatni az életüket. Ez a műfaj először az ő tollából íródott.
A vers szerkezetére kétféle elmélet született. AZ egyik azt állítja, hogy keretes a szerkezete, a másik azt, hogy szimmetrikus szerkezete van. Ez utóbbi lehetőség szerint, a vers 1. és 9. versszakai a pillérek, az 5. versszak pedig a tengely.
Az első és utolsó versszakban is megszólítja a vitézeket, dicséri (utolsóban áldja is) őket. Ez lehetne így egy keret. Az 1., 5. és 9. versszak egy kicsit elméletibb, vagyis nm képekkel mutatja be az életüket, mint pl. a 3. versszakban. "Az párduckápákkal, fényes sisakokkal..", ezek az előttünk megjelenő képek hiányoznak az említett versszakokból. A 2.-4. vsz-okban leírja a vitézek életét, hogy hogyan néznek ki ("lobogós kopiát / vitézek ott viselik"). Elmondja, hogy hírt kaptak az ellenségről ("ellenség hirére"), elkezdtek készülődni, és így felvonultatja a szemünk előtt a tábor tevékenységét, hogy elindulnak és portyáznak. Megtudjuk, hogy éjjeli őrség is van ("strázsát áll"). Nagyon fontos a látvány és a dinamika, hogy a nyugodtságtól eljutnak a csatáig. Emellett a versben a nézőpont is tágul. Először egy vitéz szívéből indul ki ("vitézeknek szíve / gyakorta ott felbuzdul"), majd eljut addig, hogy az egész tábort lássuk ("Roppant sereg előtt távol az sík mezőt / széllyel nyargalják"). Ezekben a versszakokban leírja a vitézséget, mint általános reneszánsz emberideált. Azt mondja, hogy róluk kell példát venni és taglalja, hogy milyen értékesek. Vitéznek lenni, ezt az életet élni érték: "Emberségről példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak". Leírja a vitézek motivációjának indokát, ami a hírnév és a tisztesség: "Az jó hírért, névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak".
A 6., 7. és 8. versszak ismét egy konkrét életképeket felvonultató leírás. Ez egy új nap, a hadviselés második napja, amikor megtörténik a döntő összecsapás. A 6. vsz.-ban már az ellenségről nem csal hírt kapnak, hanem már látják őket, szemtől-szemben állnak: "Ellenséget látván". A motivációjuk, kitartó örömük, hogy védhetik a hazát és leölhetik az ellenséget, végig megmaradt, amíg meg nem haltak ("ellenség hirére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul", "ellenséget látván, örömmel kiáltván ők kópiákat törnek", "az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek"). A nézőpont tovább bővül, már a harcmezőt, az erdőt, a ligetet látjuk: "az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok". Bemutatja a konkrét harcot, hogy sebesülést szereznek és a halált naturalisztikusan írja le: "sok vad madár gyomra gyakran koporsója vitézűl holt testnek", tehát, hogy a dögevő állatok eszik meg maradványaikat. "Véressen, sebekben halva", ez a sebesüléseket és azok súlyosságát írja le, hogy fokozza a hangulatot, és ezzel még erőteljesebb bátorságot tulajdonítson a vitézeknek. AZ előző versszakokkal ellentétben, most szemlélteti a vitéz élet viszontagságait, nehézségeit és nélkülözéseit: "csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség, s fáradság mulatások". A dinamika csökken, mivel a harcoló vitézektől eljut a mozdulatlan holttestekig: "kópiákat törnek", "űzőt sokszor megvernek", majd "halva sokan feküsznek".
Az utolsó versszakban - akárcsak az elsőben - a vitézekhez szól, T/2-ben szólítja meg őket, míg a többi versszakban "őróluk" beszél (T/3-ban). "Ó végbéliek", "vitézek", és talán a legjobb idézet az "ők" alátámasztására: "örömmel kiáltván ŐK kópiákat törnek". Ebben a vsz.-ban biztosítja a vitézeket arról, hogy hírnévre tettek szert: "Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon mindeneknél jó neve", "áldjon Isten mezőkben!", ezzel megáldja őket. Ez a vallásosság is a reneszánsz jegye, akárcsak a természet közelsége.
A természet végig jelen van a versben, például a lovak, a mező, az erdő. A vers hangulata a második felében (6.-8. vsz.) komorabb, mert ahogy a vitézek meghaltak, úgy a lelkesedés is kihalt. A vers Balassi-strófában íródott (három sor egy versszak, háromszor három strófa egy versben). A versnek van saját ritmusa, ami nagy lépés ebben a korban, mert a verseknek csak akkor volt ritmusuk ha dalra íródtak. Ha önmagában próbálnánk elszavalni egy ilyne dalos verset, akkor egy ritmustalan szöveg lenne.

Balassi Bálint - Hogy Juliára talála, így köszöne néki

Balassi Bálint
Hogy Juliára talála, így köszöne néki
a török "Gerekmez bu dünyasensiz" nótájára

Ez világ sem kell már nékem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem;
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jó illatú, piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Juliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj, életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak téged óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvöz légy, én fejedelmem!

Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

Esszémben első magyar, reneszánsz költőnk, Balassi Bálint Hogy Juliára talála, így köszöne néki című versét fogom elemezni. Fejtegetésemben kitérek a vers és a reneszánsz kapcsolatára, és a költő által használt eszközökre, szóképekre.

Balassi az első magyar nyelven író költőnk (valójában voltak lovagok akik írtak virágénekeket a szerelmüknek, de költői tudatosság nélkül). A reneszánsz kor hatással volt művészetére, verseit jellemzi a szimmetria, a megszerkesztettség, a természeti képek és metaforák sokasága. Balassa anyanyelvén kívül még nyolc nyelven beszélt, köztük törökül. Innen ered az alcím, ami egy korabeli török nótának a címe. Nem kell a világ nálad nélkül, hasonlóképp kezdődik maga a vers is.

A költemény Balassi Júlia-ciklusának egyik darabja. A költő ebben a ciklusában nagy szerelméhez/ről, Losonczy Annához/ról írt, őt hívta Júliának. A versből megtudjuk, hogy a lírai én hajlandó volna eldobni az életét ha nem teljesül ez a szerelem, halálosan szerelmes ("Ez világ sem kell már nékem / Nálad nélkül, szép szerelmem"). A vers rokonságban áll a korai magyar virágénekekkel, s vegyítve van a Franciaországból kiinduló trubadúrköltészettel is, ezeket egyes metaforákból is látjuk.

A vershelyzet az első és az utolsó versszakból derül ki. A lírai én és Júlia véletlenül találkoznak össze, és azt írja le, hogy köszönt neki (köszöne=köszönt történeti múltban), szerelmes szavakkal. "Ki állasz most én mellettem", ez arra utal, hogy együtt vannak, már találkoztak. "Térdet fejet neki hajték", a lovagok köszöntek így (lovagkor még érződik Magyarországon), ez kapcsolja össze a verset a trubadúrköltészettel. Ez a meghajlás a megalázkodás jele, hogy behódol a nőnek, ami szintén a lovagkor nőkultuszára emlékeztethet (erre utal az "én fejedelmem" is). Erre a nő válasza: "Ő csak elmosolyodék", a szerelmes férfi, "csak" egy mosolyt kap. A versből nem derül ki, hogy ez egy viszonzott szerelmes mosoly, vagy egy gunyoros. De egy kicsit úgy érződhet, mintha a nő hagyná maga után futni, mert jól esik neki a hódolat, de nem kezd vele semmit.

Balassi sok metaforát használ, becézgeti Júliát pl. piros rózsám, kis violám. Ezek a természetközeli képek kimondottan egyeznek a reneszánsz és a trubadúrlíra jellemzőivel. A 2.-5. versszak egy metaforasorozat. Az "Isten áldomása", a vallásosságra utal, így magasztosítja a szeretett hölgyet, és a hangnemét még inkább patetikussá teszik a jókívánságok és köszöntések, amiket ír ("Idvöz légy", "élj sokáig", "élj, élj", "egészséggel"). "Feltámad a napom fénye", azaz feltámasztja az életét, azonban ez ellentétben áll azzal, hogy halálosan szerelmes. Ez az ellentét is egy költői eszköz. 

A reneszánsz kor kiemeli az emberi érzéseket, akárcsak Dante-nél, Balassinál is ugyanaz az alapgondolat: a szerelem nemesít. Balassi verseit három tematikus csoportra lehet osztani: a vitéz versek, istenes versek és a szerelmes versek. Ez a vers az utóbbinak a tagja. Balassi a szerelmes verseit nagyobb egységekbe, ciklusokba rendezte, aminek jellemzője, hogy a versek keletkezési sorrendjétől független belső szerkezete van. A szövegek egymás mellett többet és mást jelentenek, mint önmagukban. Egyfajta fiktív, lelki önéletrajz elemeiként illeszti egymás mellé a verseket, ez fokozottabb művészi tudatosságra vall, összetettebb költészet-értelmezést feltételez.

Bošnjak B.